Ma megint kedvenc reggelimet veszem
zacskós kakaót meg két sóskiflit,
a zacskót letörölgetem a hűtóláda szélén hagyott ronggyal,
a két kiflit csak úgy mellé dobom a kosárba, mert elfogyott a csomagolópapír;
a nyomogatós pénztárgép megint kifog a boltoson,
aki dörmögve vágja oldalba, hogy kinyíljon a fiók
és feltáruljon benne a sok papír tízes, húszas meg ötvenes,
mellettük a rengeteg alumínium apró,
- hat forint negyven fillér - mondja,
szépen kiszámolom és leteszem elé a pultra,
lassan szedegeti össze vaskos ujjaival -
minden reggel ugyanez, torlódik a sor,
toporognak az emberek,
de senki nem mer hangosan morogni (akkoriban csak hallkan morgott az ország, hogy meg ne hallja senki)
boldogan szabadulok ki az utcára,
ahol a bolt melletti padra leülve reggelizem meg.
Sok évvel később,
valamikor a kétezres évek elején
(később teljesen eltűnnek a nagyüzemi zacskós tejek és kakaók)
egy lakótelepi padon teszem ugyanezt,
amikor odalép hozzám egy korombeli ember
aki boldogan sóhajt fel:
végre valaki így reggelizik! Egy padon uram!
Bólogatok, most mind a ketten boldogok vagyunk egy pillanatra
és nem mondom el neki,
hogy ez a reggeli kakaó ezzel a sós kiflivel
valószínűleg meghajt majd.

Még reggel ez, vagy már délelőtt?
Ősszel nehéz ezt eldönteni,
mint láncdohányos köhécsel az idő,
még nem beteg, de nyála már csúf.
Loholok a busz után,
pedig látom, hogy már nem érem el,
de most jól esik a fájós lábamnak
ez a menekülés az éjszakából;
a járdán futok, nem az út közepén,
pedig oda jobban illenék –
s íme a csoda a presszó előtt!
Egy kék bársony doboz a járdán,
hirtelen megállok, a felső testem még
öregurasan tovább lendül:
egyensúlyvesztés semmi különös;
lehajolok, felveszem, valami díjféle lehet -
kinyitom látom egy Kossuth díj,
ilyen az én szerencsém
Petri díj helyett ezt adja a sors
és még a pénz sincsen benne.
Aki elvesztette
egy nagyfröccsért
átveheti
a szerzőtől
a presszóban.

Vidám szellő fut a háztetőkön,
cserepet pendít, ereszt nyikorgat,
a résre nyitott ablakon keresztül
besurran a házba,
vihorászik a konyhában,
megpördül, behozza szobámba
az ebéd illatát.

Magamhoz ölelném, belekapaszkodnék,
szállnék vele az utcára ki,
összeborzolnám a nők haját,
meglibbenteném szoknyájukat,
elragadnám kezükből az ernyőt,
elgurítanám és kinevetném őket,
megráznám kabátjuk csücskét:
siessetek mindjárt esni fog.

Az eső elől
a fák fiatal levelei alá bújnék,
átázva dideregnék,
a napra kifeküdnék,
aztán megszáradnék,
aztán széllé válnék,
aztán elrohannék,
cserepet pendíteni,
ereszt nyikorgatni.

Legalább egyszer
bele kell halni a szerelembe.
Legalább egyszer.
Ha másért nem is, hát azért,
hogy később eldicsekedhess vele az ismerősöknek,
hogy van ez így.
Hogy van ilyen.
…Meghalni.
Mint temetőben, feküdni egy fiókban,
más elhalálozott levelek
és halott emlékek mellett
és szenvedni…
Isteni szenvedés
és pátosz,
mint egy Toszka és
Berzsenyi páros.
…Amikor már nincsenek ügyek
és senki iránt harag.
Könyörgés Istenhez, hogy legalább egyszer
hogy csak még egyszer,
belehalhass a szerelembe.h

Ahogy felszáll a füst a sátorban,
a zenekari erkélyen a karmester bohóc
fegyelmezőleg emeli fel mindkét pálcáját:
forogjon hát a színpad!

Itt ma tőle kapjátok a zenét,
ő mondja meg, hogy odalenn
a manézsban, hogy legyen,
ő adja a tempót -
úgy futsz, ahogy a ritmus koppan.

A függöny mögött már készül a porondmester,
cipőjére omló, gyűrött bricsesznadrágban,
rövidre szabott haspólójában rögtön porondra lép,
egyedül,
mint egy magányos állatidomár,
egy kettő egy kettő krákog bele a mikrofonba,
körbe néz, a nézőtér elcsendesül.
Megszólal és végrehajt néhány
s a l t o m o r a l e – t.